A legelső négy kérdés

Nos... bevezésképpen talán annyit, hogy már amikor eldöntöttem, hogy elmegyek erre a tanfolyamra és elkezdtem olvasgatni az Önmunka blogot, is ért pár érdekesség... Dolgok, amik felém "ütöttek" és amiket én gyomorszájjal hárítottam. Példának rögtön ki is ragadok két bejegyzést, ami szerintem sokunkat (sok ismerősömet is) érint: 

Tökéletesnek Kell Lennem – Igaz Ez?
Az Önfejlesztés Nagy Paradoxona, Avagy Bontsd Le Magad

Ezek olvasása után számítottam pár dologra. Nade ahogy a vicc is mondja, "arra nem számítottam, hogy az egész a nyakamban áll meg".

Tanuljuk és mondjuk: Ne ítélj, hogy ne ítéltess... Viszont valami miatt mégis ez megy nekünk a legjobban és ezt tesszük az időnk jelentős részében. Osztályozunk, elemzünk, és ítélünk - másokat.

Amikor az ember eldönti, hogy kire tölti ki élete első ítélőlapját, már az egy fura érzés. Ilyenkor derül ki, hogy hány kisebb-nagyobb tüske is van bennünk. Mindannyian rengeteg dologra, emberre tudjuk ezt kitölteni így elsőre. És csak írjuk és írjuk és írjuk, hogy az adott ember, vagy dolog miért rettenetesen bosszantó, fájdalmas, vagy éppen elviselhetetlen számunkra.

Remek foglalatosság, legalább olyan jó, és felszabadító, mint amikor alaposan kipanaszkodjuk magunkat valakinek. 

Ekkor jön a négy kérdés, ami már kissé elgondolkodtat itt-ott, de még mindig nagyon remekül tudjuk igazolni, magyarázni, hogy bizony ítéletünk teljesen jogos és mi erről az egészről nem tehetünk.

A megfordítások. Nagyon jó az elnevezés. Nem csupán a kérdések megfordításáról van ugyanis szó, mi magunk is fordulunk, és némiképp a világunk. Az, amit addig igaznak, valóságnak hittünk. Ez az a folyamat, amelynek során fokozatosan rájövünk, hogy amit másban láttunk és elítéltünk, az valójában csak önmagunk kivetülése. Bizony saját magunkat ítéltük el.

Gondolhatnánk, hogy ez egy roppant nagy teher és fájdalom. A helyzet azonban az, hogy hatalmas megkönnyebbülés is egyúttal. Ugyanis nem vagyunk már a tényeknek hitt hiedelmeink tehetetlen áldozatai. Az okokat magunkban találjuk - és így már tudunk velük mit kezdeni. 

Már az első napon is valami nagy megkönnyebbülést éreztem. 

Az csupán hab a tortán, hogy azt hinnénk, mindenkinek saját, egyedi, személyre szabott keresztje van. Amikor viszont a csoportmunka során mások problémáinak hallgatása alatt nagyon sok esetben magunkra ismerünk, az kicsit durva... Ez is. Ez is. Ez is én vagyok...
Mindenki egy, adott, közös gondolatkészletből merítve bosszantja, szomorítja és kínozza magát. Húha... Ez odavág...

A második napon az "elítéltnek" írt levelünk teszi fel a koronát a folyamatra. Itt nagy-nagy elérzékenyülés következhet... Az én esetemben az történt, hogy rájöttem, tulajdonképpen valamilyen módon mégis szeretem az "elítéltemet" és bár gyakran kerülünk konfliktushelyzetbe, ami aztán bennem akár évekig forr, de a legtöbb bosszantó dolog én magam vagyok. Ő csupán egy tükör, amiben/akiben önmagamat látom.

Így tiszta fejjel és tisztább lélekkel jöttem el. És tudom, hogy van még min önmunkáznom...

Nem, nem tökéletes ez a bejegyzés, csupán az első megélése valaminek, ami számomra új. De most már tudom azt is, hogy nem is kell tökéletesnek lennie, mint ahogyan nekem és nektek sem.